Túraszakasz: Uzsoki-hágó (Szjanki) – Bagolyháza (Bilasovytsia)
Táv: 38,3 km
Szint:  +1460m, -1772m
Emberi lények: ~10 fő (nagyrésze quados szerencsétlen)

A téli agónia

Már alig vártuk túránk 2017-es folytatását. Az azt megelőző tél addigi életünk egyik leglehangolóbb időszakának bizonyult, különböző okokból. Egyfelől 2016 őszén megpróbálkoztunk egy kicsit a magyarországi élettel, de akkor még (és még azután is évekig) nem égett belénk szinte ösztönszerűen a tény, hogy amint lehull a nyári lepel és a természetből eltűnik az élet nyomainak túlnyomó része, és csupán az emberi kultúra (a szó átfogó, és nem a mézes-mázos értelmében) sivár váza marad hátra kitölteni figyelmünk látóterét, az intellektuális pezsgés szinte teljes hiánya szép lassan rányomja a bélyegét a hétköznapi életre. A bérelt kis panellakásunkban, ebbe a hiába valamelyest felújított, de mégiscsak a 70-es évek emberszámba nem vett, gyárban dolgozó droidjaira szabott sztandarok szerint épült kis lyukunkba zárva a hosszú, fagyos, ködös nappalokon és éjszakákon át börtönünk ablakán kitekintve figyeljük, hogy a mindent eltakaró ködön át a fény mennyiségén kívül az égvilágon semmi de semmi nem változik, és az idő múlásával egyre inkább kibukik vidéki Magyarország általánosan lehangoló természete, beleértve a kisvárosok tökéletes kulturális kipusztultságát bármelyik kicsit is értelmes fiatal számára.

Ebben az időszakban maradnak talán a kocsmák, mint utolsó mentsvár, ami régen „előző életemben” még megfelelt, de ó, mennyire hiányoztak ezen a télen Ungvár otthonos és valódi koncepció mentén, fantáziával megálmodott helyei, hangulatos világításukkal, kiváló helyi söreikkel, és sörkorcsolyáikkal: baszturma, pácolt disznófül, tatárbífsztek és tsai.

Másodszor: hangulatunk zuhanásához és kiábrándultságunk mértékéhez nagyban hozzájárult a bevándorlási hivatallal folytatott küzdelmünk Tánya tartózkodása miatt, ami időnként valami fasiszta szervezettel való harcra emlékeztetett. A szinte valószerűtlenül komplex papírmunkán túlmenően emberek jöttek bejelentetlenül a lakásunkra hosszasan kérdéseket feltenni és a szekrényeinkben túrkálni azzal az arckifejezéssel, hogy úgyis tudják, valami csalók, sőt bűnözők vagyunk, de ha már ragaszkodunk az egyébként valóban nem hétköznapi történetünkhöz találkozásunk és házasságunk körülményeivel kapcsoaltban, essünk mielőbb túl ezen a procedúrán, aztán vagy kibukik valami árulkodó jel, vagy nem.

Harmadszor: kora ősszel Anglia, amit a mai napig második otthonomnak érzek, igennel népszavazott a BREXIT-ről, és ha ez nem lett volna elég katasztrofális,

(negyedszer:) Amerika megválasztotta a narancsfejű barmot, akit

(ötödször:) az apám is dicsőített az azt megelőző és követő hónapokban, mert gondolom a Katolikus Egyház nevű szektában (az apám leépülése volt a vízválasztó ami után így kezdtem magmnak besorolni), aminek soraiba frissen lépett be, és a kizárásos alapon az ott megismert rossz társaságtól, amibe keveredett, megkapta az indoktrinációt. Egy ponton túl bizonyos jelekből láttam, hogy eszköztelen vagyok, hogy akárcsak érintőlegesen is megismertessem azzal a valósággal, amiben én létezek, és ez innen már csak rosszabb lesz. Ugyan, mit ér bármivel érvelni olyan embernek, aki „meg akarja állítani a világegyetem tágulását”, mert vallási okokból nem tetszik neki a koncepció. A következő hét év csak megerősített abban, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban.

Bár a fenti benyomások csupán egyszerűsített képet festenek a lelki tusák természetéről, amikbe óhatatlanul mindig belekeveredünk, ha hosszabb időre Magyarországra jövünk, arra bőven elegendőek, hogy egy kis tartalmat adjanak annak a még primitívebbül leegyszerűsítő, bár színtisztán igaz bevezető mondatnak, amivel eredetileg kezdeni akartam a bejegyzést, t.i. hogy 6 hónap magyarországi tartózkodás után alig vártuk, hogy visszatérhessünk Kárpátaljára az ottani barátaink és a szeretett hegyeink közé.

Ez márciusban meg is történt, de a 2017-es év hosszúra nyúlt esős, sőt néha télies tavasza miatt, bármilyen röhelyes is, csak május utolsó napjaiban érett meg rá a helyzet, hogy folytassuk túránkat ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Időgéppel a felhők között

Mivel bázisunk továbbra is az Ung völgyében volt (Ungvár helyett ezúttal Perecsenyben), a túránk következő logikus szakasza az Uzsoki-hágótól délre húzódó hegygerinc volt az 1408 méteres Pokolbércig (ukr. Пікуй / Pikuy). A Trails of Carpathians (Oleg Yamalov, 2019) című, kárpátaljai túraútvonalakat elképesztő gondossággal és részletességgel bemutató kiváló könyv tanulsága szerint ez a hegyvonulat a Verhovinszkij-gerinc névre hallgat, és mintegy 40 kilométeren át húzódik az Uzsoki-hágótól déli irányban, helyi megnevezése pedig Oroszút (Ruszkij Put). A gerinc vízválasztó: a nyugati oldalán minden erecske a Tiszában, majd a Dunában köt ki, a keleti oldalról minden a Dnyeszterben, hogy a két oldal cseppjei végül ismét egyesüljenek a Fekete-tengerben.

A tervünk az volt, hogy az Ungvár – Szjanki vonalon közlekedő elektricskával (elővárosi, a szó szoros értelmében fapados, elektromos vasút) felmegyünk az Uzsoki-hágó túloldalán fekvő Szjanki-ig (Сянки / Syanky), és onnan bő 4 km gyaloglás után a hágónál újra felcsatlakozva a piros csíkos túraútvonalra elindulunk dél felé, és a gerincet követve, feljutva a bő 10 km-rel délebbre kezdődő havasi régióba letáborozzunk ott, ahol elér minket az este. Úgy számítottuk, két nap elegendő lesz a teljes szakaszra a Pokolbércen át a Kárpátokat átszelő fő közlekedési útvonal melletti Bilasovytsya faluig.