Túraszakasz: Határhegy (Zahorb) – Kiesvölgy (Lubnya)
Táv: 9,2 km
Szint: +780m, -618m
Emberi lények: 5-6 fő (áfonyaszedők, ottjártunkkor, hegyi szakaszokon)
Egy hónappal a 3. túraszakasz után, július 8-án szabaddá tettük a péntekünket, és egy rövid, egynapos szakasszal folytattuk a kárpátaljai túrát. Eredetileg benne volt a pakliban, hogy az egész hétvégét rászánjuk, és szép kényelmesen elmegyünk legalább az Uzsoki-hágóig, de a körülményekre tekintettel később erről lemondtunk.
A következő megszakítás nélküli szakasz logikusan a Határhegyi (Zahorb) útlágazódás és Kiesvölgy között volt, amely felvisz majdnem a Cseremka, (ukr. Черемха, magyarul kb. „Medvehagymás”, 1131 m) csúcsára, mintegy 500 méterre megközelítve a lengyel határt, majd a túloldalon leereszkedik Kiesvölgy település minden bizonnyal kies völgyébe, amelynek északi végét szintén a lengyel határ „zárja le”. Egy nagyon rossz minőségű köves-, majd később föld-, majd a legutolsó, hatáközeli szakaszon semmilyen-út ugyan vezet a hegyeken át Lengyelországba, de hivatalos határátkelő itt nincsen, csak egy hevenyészett, lezárt sorompó. Pár évvel ezelőtti kárpátaljai helyi híradások szerint ugyan voltak tervek a határátkelő megnyitására, de ebből láthatóan a mai napig nem lett semmi.
A határhegyi elágazás elég messze van Ungvártól, így mire elvezettünk Malomrétig, ahol az autót leparkoltuk, és elsétáltunk az elágazásig, már kora délután volt. Rekesztő hőségben gyalogoltunk a szokásosan botrányos állapotú, szovjet időkbeli úton a csupasz domboldalon, és megkönnyebülés volt beérni Határhegy (ukr. Zahorb, Загорб) egyetlen, kacskaringós utcájának fái alá, és a falu hossza mentén kanyargó, egykor „Szilov potok” néven ismert patak hűvös leheletében felfrissülni. A falu egyébként egyike Kárpátalja számos, különösebb nevezetesség nélküli, lepukkant, ám idilli tájban fekvő, nagyrészt idősek lakta, csendes kis falvának. Róla a legkorábbi írásos feljegyzés 1582-ből származik, egykor (1910) kilenc magyar élt itt az akkori 600 fő körüli lakosságból. A mai népességről nem találtam számokat, de pár tucat öregemberre becsülném.
A falu vége után U alakban visszakanyarodó földút kertek, megművelt földek mellett, kaptatott fel egy, a Medvehagymás oldalába becsatlakozó dombhátra, s erről nemsokára jobbra letérve, egy többnyire jelöletlen, sőt, vizuálisan is el-el tünedező ösvényen haladtunk tovább, jobb hiján szinte kizárólag az Openstreetmap térképére hagyatkozva és ellenőrizve, jó úton járunk-e még. Ez pedig, ahogy már oly sok korábbi szakaszon megszokhattuk, GPS nélkül egyáltalán nem lett volna egyértelmű, hisz a terep szemmel láthatóan megváltozott, amióta a túraösvényt kijelölték – itt ott körbekerített legelőkön át vezetett a GPS által kijelölt vonal, ahol kisebb kerítéseken kellett átlépnünk, vagy csak szimplán be volt vetve kukoricával, ezzel-azzal. A füves domboldalon nagyobb fák, amelyek felfestett túrajelzésekkel segíthettek volna, nem voltak.
Ennek ellenére elég jól lehetett haladni a viszonylag könnyű terepen, és ahogy emelkedtünk, egészen kellemes kilátás kezdett elénk tárulni. Nyári, vidéki idill, szinte teljes csönd – csak a nap ne tűzött volna annyira. Bőven 30 fok fölött járt a hőmérséklet.
Úgy további egy kilométer után beértünk az erdőbe, ahol csak elhanyagolhatóan volt hűvösebb, de legalább a nap nem tűzött ránk közvetlenül. Nyertünk egy pár órát a hőgutával szemben. A következő nehézség egy hosszában, frissen az ösvényre dőlt, méretes fa és annak még zölden virító lombkoronája volt, amely eléggé áthatolhatatlan akadálynak tűnt ahhoz, hogy az ösvényt két oldalról határoló sűrű cserjésen át keressünk kerülőutat. Az akadály leküzdése után, az ösvényre visszatalálva végre elszórt túrajelzéseket is találtunk. Némelyikük egészen frissnek tűnt, ami az eddigi tapasztalatok után újdonság volt. Jóval később az ecsetet tartó kezekkel is megismerkedtünk, de erről majd egy másik alkalommal…
Egyre meredekedő hegyoldalon másztunk felfelé, végül – a GPS-nyomvonal magaságprofilja szerint – 44%-os kaptatót kellett leküzdenünk a cikcakkban haladó ösvényen. Helyenként egy-egy kidőlt óriás bükkön kellett átmásznunk, vagy ami némileg hajmeresztő volt, félig kidőlt, vagy derékba tört, levegőnem lógó fatörzsek alatt átosonnunk. Kerülő úttal itt a terep meredeksége miatt nemigen volt kedvünk kísérletezni. Ez a szakasz eléggé kikészített minket a nagy melegben, és már itt elhatároztuk, hogy mára egyértelműen elég lesz Kiesvölgyig eljutni, és az sem kizárt, hogy erre a hétvégére ennyi lesz a túra.
A meredek szakasz kb. 300-400 méter szintemelkedőt jelentett, és csak 1100 méter környékén, a csúcs közelében enyhült. Itt kiértünk az erdőből, és az óriási kiterjedésű áfonyamezőkkel borított hegytetőről megpillantottuk az egész túra első, valóban látványosnak tekinthető kilátását. Meg is álltunk fél órára pihenni, és „térképészkedni”. Nagyjából beazonosítottam a túra későbbi, innen látható szakaszait és egyúttal a történelmi Magyarország határvidékének néhány elemét, amelyek közül ebből a perspektívából leginkább az Uzsoki-hágótól délre, a Pokolbércig húzúdó hegygerinc volt említésre méltó. A tiszta időben látni lehetett továbbá a Borzsa-havast, amely szintén a túraösvény része, és várhatóan annak első igazán látványos, már-már magashegyi szakasza lesz, végig bőven az erdőhatár fölött hullámzó gerinccel. Lengyelország felé a már az előző túrán is megfigyelt Tarnica sziluettje dominálta a látóhatárt, innen nézve már sokkal impresszívebb méretével.
Még elsétáltunk a lengyel határ irányába, mintegy 350 méterre megközelítve azt, ahol egy I. világháborús emlékkereszt található. 1914-15 telén a hegyen kemény harcokat vívtak a monarchia és az orosz hadsereg katonái. 2013-ban több száz különböző nemzetiségű katona maradványát hantolták itt ki újratemetés céljából.
A kereszt után visszatértünk, az ösvényre, és elindultunk lefelé, eleinte a térdig érő áfonyabokrok között, majd újra az erdőben. Útközben jópár áfonyagyűjtügető helyivel találkoztunk, akik fémből hajlított fésűs, lapátszerű célszerszámokkal szüretelték a termést. Egyesek még javában dolgoztak, mások már a teleszedett vödreikkel tartottak lefelé.
A lefele út nemcsak a gravitációnak köszönhetően volt sokkal kellemesebb, hanem azért is, mert a nap már lejjeb járt, és valamelyest be is felhősödött az ég. Volt egy-két röviebb, igencsak meredek, térdízületeket nem kímélő szakasz, de összességében sima és eseménytelen út volt egészen az ötszázegynéhány méteres szintig, Kiesvölgy (ukr. Lubnya, Лу́бня) falu határáig. Innen egy pillanatra rálátásunk nyílt a völgy túloldalán a túra folytatásának egyes elemeire, kiemelt tekintettel a Plicska (ukr. Plishka, Плішка) tűhegyes csúcsára, amelynek látványa nyomán a leghatározottabban elutasítottuk annak a gondolatát, hogy ezen a hétvégén, ebben a kánikulában folytassuk a túrát. Sokkal vonzóbbnak tűnt Ungváron, a folyóparti sétányon a hársfasor árnyékában sétálni egyet, majd kedvenc kocsmánk folyóra néző erkényén hideg Ungweiser sört kortyolgatni ismerőseinkkel. A sör gondolata csábító volt, így hát ereszkedtünk is tovább a falu felé.
Kiesvölgy újabb egyszerű kis falu 212 lakossal. Az egyszobás néprajzi múzeumán kívüli egyetlen jellegzetessége egy, a falutól délre, az út mellett található emlékmű, az első világháborúban itt elesett magyar katonák neveivel.
A Lubnyát az Ungvár – Lviv úttal összekötő mellékút jópár kilométerén semmi stoppolási lehetőségünk nem volt, de a főúton már elég hamar kaptunk egy fuvart a Malomrétig, ahol a kocsit hagytuk, így a hazajutásunk viszonylag fájdalommentes volt. Ha jól emlékszem, még aznap lecsúszott a folyóparton egy jól megérdemelt Ungweiser.
