Túraszakasz: Uzsoki-hágó (Szjanki) – Bagolyháza (Bilasovytsia)
Táv: 38,3 km
Szint: +1460m, -1772m
Emberi lények: ~10 fő (nagyrésze quados szerencsétlen)
A téli agónia
Már alig vártuk túránk 2017-es folytatását. Az azt megelőző tél addigi életünk egyik leglehangolóbb időszakának bizonyult, különböző okokból. Egyfelől 2016 őszén megpróbálkoztunk egy kicsit a magyarországi élettel, de akkor még (és még azután is évekig) nem égett belénk szinte ösztönszerűen a tény, hogy amint lehull a nyári lepel és a természetből eltűnik az élet nyomainak túlnyomó része, és csupán az emberi kultúra (a szó átfogó, és nem a mézes-mázos értelmében) sivár váza marad hátra kitölteni figyelmünk látóterét, az intellektuális pezsgés szinte teljes hiánya szép lassan rányomja a bélyegét a hétköznapi életre. A bérelt kis panellakásunkban, ebbe a hiába valamelyest felújított, de mégiscsak a 70-es évek emberszámba nem vett, gyárban dolgozó droidjaira szabott sztandarok szerint épült kis lyukunkba zárva a hosszú, fagyos, ködös nappalokon és éjszakákon át börtönünk ablakán kitekintve figyeljük, hogy a mindent eltakaró ködön át a fény mennyiségén kívül az égvilágon semmi de semmi nem változik, és az idő múlásával egyre inkább kibukik vidéki Magyarország általánosan lehangoló természete, beleértve a kisvárosok tökéletes kulturális kipusztultságát bármelyik kicsit is értelmes fiatal számára.
Ebben az időszakban maradnak talán a kocsmák, mint utolsó mentsvár, ami régen „előző életemben” még megfelelt, de ó, mennyire hiányoztak ezen a télen Ungvár otthonos és valódi koncepció mentén, fantáziával megálmodott helyei, hangulatos világításukkal, kiváló helyi söreikkel, és sörkorcsolyáikkal: baszturma, pácolt disznófül, tatárbífsztek és tsai.
Másodszor: hangulatunk zuhanásához és kiábrándultságunk mértékéhez nagyban hozzájárult a bevándorlási hivatallal folytatott küzdelmünk Tánya tartózkodása miatt, ami időnként valami fasiszta szervezettel való harcra emlékeztetett. A szinte valószerűtlenül komplex papírmunkán túlmenően emberek jöttek bejelentetlenül a lakásunkra hosszasan kérdéseket feltenni és a szekrényeinkben túrkálni azzal az arckifejezéssel, hogy úgyis tudják, valami csalók, sőt bűnözők vagyunk, de ha már ragaszkodunk az egyébként valóban nem hétköznapi történetünkhöz találkozásunk és házasságunk körülményeivel kapcsoaltban, essünk mielőbb túl ezen a procedúrán, aztán vagy kibukik valami árulkodó jel, vagy nem.
Harmadszor: kora ősszel Anglia, amit a mai napig második otthonomnak érzek, igennel népszavazott a BREXIT-ről, és ha ez nem lett volna elég katasztrofális,
(negyedszer:) Amerika megválasztotta a narancsfejű barmot, akit
(ötödször:) az apám is dicsőített az azt megelőző és követő hónapokban, mert gondolom a Katolikus Egyház nevű szektában (az apám leépülése volt a vízválasztó ami után így kezdtem magmnak besorolni), aminek soraiba frissen lépett be, és a kizárásos alapon az ott megismert rossz társaságtól, amibe keveredett, megkapta az indoktrinációt. Egy ponton túl bizonyos jelekből láttam, hogy eszköztelen vagyok, hogy akárcsak érintőlegesen is megismertessem azzal a valósággal, amiben én létezek, és ez innen már csak rosszabb lesz. Ugyan, mit ér bármivel érvelni olyan embernek, aki „meg akarja állítani a világegyetem tágulását”, mert vallási okokból nem tetszik neki a koncepció. A következő hét év csak megerősített abban, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban.
Bár a fenti benyomások csupán egyszerűsített képet festenek a lelki tusák természetéről, amikbe óhatatlanul mindig belekeveredünk, ha hosszabb időre Magyarországra jövünk, arra bőven elegendőek, hogy egy kis tartalmat adjanak annak a még primitívebbül leegyszerűsítő, bár színtisztán igaz bevezető mondatnak, amivel eredetileg kezdeni akartam a bejegyzést, t.i. hogy 6 hónap magyarországi tartózkodás után alig vártuk, hogy visszatérhessünk Kárpátaljára az ottani barátaink és a szeretett hegyeink közé.
Ez márciusban meg is történt, de a 2017-es év hosszúra nyúlt esős, sőt néha télies tavasza miatt, bármilyen röhelyes is, csak május utolsó napjaiban érett meg rá a helyzet, hogy folytassuk túránkat ott, ahol legutóbb abbahagytuk.
Időgéppel a felhők között
Mivel bázisunk továbbra is az Ung völgyében volt (Ungvár helyett ezúttal Perecsenyben), a túránk következő logikus szakasza az Uzsoki-hágótól délre húzódó hegygerinc volt az 1408 méteres Pokolbércig (ukr. Пікуй / Pikuy). A Trails of Carpathians (Oleg Yamalov, 2019) című, kárpátaljai túraútvonalakat elképesztő gondossággal és részletességgel bemutató kiváló könyv tanulsága szerint ez a hegyvonulat a Verhovinszkij-gerinc névre hallgat, és mintegy 40 kilométeren át húzódik az Uzsoki-hágótól déli irányban, helyi megnevezése pedig Oroszút (Ruszkij Put). A gerinc vízválasztó: a nyugati oldalán minden erecske a Tiszában, majd a Dunában köt ki, a keleti oldalról minden a Dnyeszterben, hogy a két oldal cseppjei végül ismét egyesüljenek a Fekete-tengerben.
A tervünk az volt, hogy az Ungvár – Szjanki vonalon közlekedő elektricskával (elővárosi, a szó szoros értelmében fapados, elektromos vasút) felmegyünk az Uzsoki-hágó túloldalán fekvő Szjanki-ig (Сянки / Syanky), és onnan bő 4 km gyaloglás után a hágónál újra felcsatlakozva a piros csíkos túraútvonalra elindulunk dél felé, és a gerincet követve, feljutva a bő 10 km-rel délebbre kezdődő havasi régióba letáborozzunk ott, ahol elér minket az este. Úgy számítottuk, két nap elegendő lesz a teljes szakaszra a Pokolbércen át a Kárpátokat átszelő fő közlekedési útvonal melletti Bilasovytsya faluig.
A legkorábbi, igazán kora hajnali elektricskával terveztünk elindulni, de a kényelmes takaró alól álmosan kitekintve a szürke ég és a szemerkélő eső látványa legyőzte akaraterőnket és végül csak a fél 10-es vonatra mentünk ki, amikorra már természetesen is felébredtünk és az égi kép is biztatóbban festett. Perecseny (ukr. Перечин, Perechyn) szebb napokat megért csendes kis állomása akkoriban már leginkább csak a vágányokból állt, amik mellett az egykori fő állomésépület lerobbant és bezárt állapotban árválkodott. Bár a felhők látszólag kezdtek valamelyest felszakadozni, a hőmérséklet koránt sem kecsegtetett sok biztatóval a havasokra vonatkozóan, amelyeken majd menetelnünk kell. De ez vol a legkissebb gond, hiszen fázni legfeljebb éjjel, a sátorban lesz majd alkalmunk és nem túrázás közben, viszont az eső, amiből egy soha véget nem érő sorozatban volt részünk az elmúlt két hónapban, már egészen más kérdés.
A vágányok mellett mintegy tucatnyi ember várakozott, ami azzal biztatott, hogy ülőhely talán akadni fog. Nem így lett. Amikor a viharvert elekricska percre pontosan begördült elénk és felszálltunk, szembesülnünk kellett azzal, hogy szinte teltház van. Tányának még sikerült leülnie az egyik ajtó melletti pad szélére úgy, hogy meg ne zavarja a poggyászára dőlve szunyókáló padtársát, tehát tőle a lehető legtávolabb. Nekem viszont már csak a hátzsákom teteje jutott a mögöttem levő padon felhalmozott csomagok, fűnyírógép és egyéb szerszámok miatt. Ez nem tűnik nagy ügynek, ha nem vesszük figyelembe, hogy az út Perecsenytől Szjankiig bő 2 óra, és a hangulat az elektricskán, hogy is mondjam, „családias” (ld. alább), ami elsőre lehet jó, de lehet sok is a jóból.
A tájat tekintve az Ung völgyét annak forrásvidékéig követő útvonal első szakasza a középhegységekhez hozzászokott szem számára viszonylag egyhangú és eseménytelen. Helyenként esetleg mutatkozhatnak jelei, hogy a megszokott, szabályos és rohanó világunk határmezsgyéje felé közelítünk: például Nagybereznában (ukr. Великий Березний [Veliky Berezny]) a „stadion” mellett elhaladva némi szerencsével, mint mi akkor, gyönyörködhetünk a focipálya füvén vonuló kecskenyájban, ahogy némelyikük felemeli a fejét és egykedvűen tudomásul veszi az ablakon kifele bámuló utasokat. Ám csak a Nagyberezna utáni jobbkanyar utnán – ahol a völgy és az azt követő vasút keletnek veszi az irányt – kezd igazán érződni, hogy amerre haladunk, az egy olyan vidék, ami valóban távol áll a hétköznapi tapasztalattól, ahol szinte a zsigereinkben érezzük, hogy ez a táj valami más, ez az utazás valami távoli dimenzióba visz minket megállíthatatlanul, ahol minden, beleértve az időt is, másfajta mértékek szerint működik, mint azt eddigi életünk során megszokhattuk, a régi mértékek pedig visszavonhatatlanuk felülíródnak vagy legalábbis összekeverednek ezekkel az újszerűekkel, a világról alkotott definíciók elmosódnak és kitágulnak, és ahonnan visszatérve (ami ezen a ponton homályos, valószínűtlenül távoli kilátásnak tűnik csupán) már semmi nem fog olyan fényben feltűnni, mint előtte.
Az említett jobb kanyar után hirtelen pár km-en keresztül összeszűkül a völgy, és közvetlen mellettünk alant az itt már egészen keskeny de annál vadregényesebb, köves medrű Ung folyik, a már említett rendkívül hideg és nedves tavasznak köszönhetően meglehetősen erőteljes vízhozammal. Túloldalt, a jobb parton valami ég, az erdős hegyoldalt elborítja a füst, amire egy ideig mindenki felkapja a fejét és miközben szakértő szemekkel tanulmányozzák a helyzetet, nyakukat nyújtogatva az ablakon ki-ki tenkitve, egy ideig élénken erre a témára terelődik a társalgás fonala.
A szűkület után, ott, ahol elhaladunk a Knyahinya (ukr. Княгиня, magy. Csillagfalva, a híres meteorbecsapódás helyszíne) felé vivő útelágazódás mellett, úrja hosszú szakaszon kitágul a völgy, de ez a tágulat már nem az a tágulat, ez a völgy már nem az a völgy, mint annakelőtte. A folyó mentén elterülő lapos, megművelt területek és legelők szelídebb, minden modern infrastruktúrától mentes, még az eddigieknél is falusiasabb jelleget öltenek, az azokat körülvevő erdő borította hegyek viszont épp ellenkezőleg, valahogy egy árnyalatnyival vadabbnak látszanak, és ez az egyik kilométerről a másikra csak alig-éppen tetten érhető, de mégis tagadhatatlan, fokozatos vadulás, ez a szűnni nem akaró falusiasodás, ez a lassú, de figyelmen kívül hagyhatatlan időutazás velünk marad egészen utunk végéig, az Északkeleti Kárpátok középvonalán levő végállomásunkig, ahol már egy másik világban lépünk majd le rozsdás fémskatulyánk lépcsőjén, ahol bár a peron betonjának keménysége nagyon is kézzelfogható és valódi, de a levegő, a hangok, az épületek, a távolból odahallatszó kalapácsolás üteme, a láncfűrész zúgásának bágyadtsága és a fák suhogásának ritmusa egy olyan valószerűtlen térbe csöppentenek minket, amit a civilizáció vívmányainak ostroma, mint ez a vasút itt most alattunk, még nem tudott átalakítani azzá az egyen-világgá, amelybe belenőttünk és ami a szemünk láttára, kérlelhetetlenül erősödött és fejlődött körülüttünk egész életünk során.
Az elektricska: időgép. Egy külön világ, egy ideiglenes védőburok, amely megóv és biztosítja a közlekedést kényelmes, mert ismerős hétköznapjaink és a között a másik, vad, de a maga módján tagadhatatlanul romantikus, mesebeli világ között, odaát. Egyszerre elég gyors és elég lassú: elég gyors ahhoz, hogy ez az átmenet amelynek tanúi lehetünk, határozottan, folyamatában is észrevehető legyen, ugyanakkor elég lassú, hogy ugyanezt az átmenetet a hosszú út során még a legfelszínesebb megfigyelő számára is lehetetlen legyen nem észrevenni.
Az Ung-völgyi falvak lakosságának legkülönbözőbb alakjai gyűlnek ideiglenesen egybe az elektricskán az idős bábuskáktól a városba bejáró kétkezi melósokon vagy a nagyobb piacokra be-belátogató hétköznapi falusiakon át a helyi parasztokig. Félreértés ne essék, alapjában véve szórakoztató élmény belecsöppenni ebbe a cifra közegbe, és csendes megfigyelőként fejünket jobbra-balra kapkodva befogadni a töménytelen új élményt.
Már felszálláskor szemembe ötlött, hogy több padon is ott nyugodott a nyitott sörösüveg gazdája munkától megedzett tenyerének lágy ölelésében, miközben ezeknek a munkától edzett tenyereknek a tulajdonosai élénken belemerültek a világ nagy dolgainak megvitatásába körülöttük ülő társaikkal. A fel- és leszállások rendjéből következően úgy tűnt, hogy az Ung vízgyűjtő területének legtöbb falva képviseltetve van, és nagyjából olyan ez, mint egy nagy család, ahol mindenki mindenkit ismer, vagy legalábbis hallott egymásról.
És utazásunk alatt a figyelemre méltó események sorra követték egymást. Az ütemet az újabb sörösüvegek kipattanásának szabályos rendje biztosította; ritkábban, de nem elhanyagolható módon lecsúszott egy-egy horilka (házi vodka/pálinkaféleség) némely társaságban; a középkorú férfi, akinek hiányzó bal füle helyén csak egy gödör tátongott, az egyik állomásnál egyszerre felpattant és anélkül, hogy épp folyamatban lévő mondanivalóját félbe szakította volna magához vette a vélhetően Ungváron frissen vásárolt óriás lapos TV-jét és az utasok és poggyászok által képzett akadálypályán át ügyeskedve elindult az ajtó felé; időnként felkelt valaki a helyéről, hogy a vagonok végén levő folyosón – a néha fel-felbukkanó kalauz egyszerre nyers és anyai módon rosszalló intései ellenére – csatlakozzon a már ott dohányzó társaságokhoz, de ez a folyosóra való félrevonulás is gesztus értékű volt csupán, hiszen az arra nyíló ajtó nem volt és nem is lehetett volna becsukva az útjába belógó különböző poggyászok (köztük az én hátizsákom, amin ültem) miatt.
Néhány további állomás és egy újabb, hosszabb vadregényes hegyszűkület után, amelyben az alul bukdácsoló folyón, és az azt két oldalról övező vasúton és közúton kívül nem is igen lett volna másnak hely, elhaladtunk Zsornava (ukr. Жорнава, Zhornava, magy. Malomrét) mellett, ahol túránk rövid, Lubányánál végetérő szakaszának kiindulási pontja volt, majd hamarosan a Lubnyai elágazást is hátra hagyva kezdett hatalmába keríteni minket a közeli érkezés izgalma. Ám ha légvonalban számolt kilométerben nem is, időben nagyon is sok volt még hátra az útból számos faluval és azok kicsiny megállóival. Végül töbszöri nagy S-t leírva a hegynyúlványok között megérkeztünk Uzsok falujának völgyébe. Ekkorra az ég újra rendesen beborult és a völgy komoran tátongott előttünk, baljós, alacsony felhőtakaró alatt, mintha csak Mordor határállomására készülnénk befutni. Időnként könnyű záporeső csapkodott az ablakokon, elhomályosítva az amúgy is mocskos üvegen át nyerhető kilátást. Az ablakok résein eső- és földszagú, hűvös levegő áramlott be.
A falu határában befutottunk egy párszáz méteres alagútba, csak hogy abból kiérve azonnal egy hosszú viaduktra érkezzünk amely átível az itt már valóban parányi Ung folyó és a falu főutcája fölött, hogy a túloldali hegyoldalban leljen a vonat ismét szilárd talapzatra. Az egész konstrukció, közepén a viadukttal egy nagy visszafordító ívet alkotott. A túloldalon vasúti mértékkel nézve meredek kaptatón haladtunk felfelé, egyelőre úticélunkkal ellentétes irányba.
Még egy, fegyveres katonával őrzött rendkívül magas viadukton, számtalan „S”- és egy nagyívű visszafordító kanyaron, egy kis hegyi állomáson valamint három újabb alagúton át elérkeztünk utunk legmagasabb pontjára. Menet közben felértünk a felhők közé, és ha ezek, meg az erdő sűrűje engedett is egy-egy futó kitekintést le, a völgy mélyére és a túloldal vad erdőkkel borított hegyei felé, ezt mintha csak azért tették volna, hogy a táj nappali sötétségbe borut rendkívüli komorságával ránkijeszenek, és baljós képeket vetítsenek elénk az előttünk álló hosszú gerinctúrával kapcsolatban.
Az utolsó alagútból kibukkanva szinte rögtön nyíli kezdett a táj. Bal oldalt mocsaras terület tünt fel, melynek szélén – szinte karnyújtásnyira a vonatablaktól – a lengyel-ukrán határt jelölő cölöpök mellett döcögtünk el. Az erdőkkel csak részben szaggatott nyílt térségen már feltűntek előttünk Szjanki házai, és hamarosan be is kanyarodtunk az ottani állomásra.
Szjanki, bár ömlesztette magából egy lepukkant, a világ zajától nagyon de nagyon távoli zug hangulatát, a várakozásainkhoz képest meglepően nagy településnek bizonyult. Maga az állomás is nagyobb volt, mint utonk során Nagyberezna óta bármelyik, vélhetően mert ezen a csomóponton ér össze az Ungvár felől és a másik irányból, Lviv felől közlekedő elektricskák vonala. Látnivaló viszont nem sok akadt, amerre jártunk még egy nyitva levő boltot sem láttunk, így nem volt más hátra mint megindulni az országúton vissza, az Uzsoki-hágó felé.
„Kafé Beszkid”
A Turisták lapjának 1939-es száma is megemlíti, hogy „az Uzsoki hágóra fölérve abban a meglepetésben részesülünk”, hogy az azon túli terület szinte sík, már-már alföldszerű. Afelől vannak kétségeim, hogy annak idején és azt megelőzően sok turista kereste volna fel ezt a papíron kétség kívül már akkor is közismert helyet, de mindenesetre az állítás valóban igaz. Közel s távol nem látszik nyoma annak a lejtőnek, amit egy hágóra felérve rendesen várni szoktunk, helyette lágyan hullámzó angol tájakra emlékeztető hepehupákban terjed ki minden irányba, amíg a szem ellát. Észak felé látszanak a Besszádok Lengyelország legdélkeletibb kis farkába bepréselődött hegyeinek tömegei, és másfelé is egyéb kisebb erdők-hegyek a látóhatáron, de a Lviv felé vezető országút innen nézve ezen az enyhe terepen halad ameddig csak követni képes a szem. Könnyed sétával el is indultunk hát ezen az úton visszafelé arra, amerről a vonattal jöttünk. Meglehetősen eseménytelen 4 km állt előttünk magáig a hágóig. Egyetlen társaságunk eleinte a képen látható szakadt eb volt.
Később ez egy, az út széli, bezárt és lelakatolt „Beszkid kévézó” szomszégságában legelésző lóval bővült. Rajtuk és néhány elsuhanó autón kívül egy lélekkel sem találkoztunk. A hágón levő, Ukrajnában megszokott megyehatári ellenörzőponton a katonák elkérték a papírjainkat, majd miután továbbintettek, rögtön le is tértünk balra, azaz dél felé és újra felcsatlakoztunk piros csíkkal jelzett túraösvényünkre. Egy óra után pár perccel járt az idő. A tényleges túra végre elkezdődött.
Az Ung forrásvidéke
A meglehetősen elhanyagolt, csak itt-ott jelzett ösvény nem sokkal az Ung legfelső forrását rejtő, nagyjából ÉNY-DK irányú U alakú gerinccel körülzárt völgyet kelet felől szegélyező gerinc alatt, az erdőben vezetett. Gyakran a sok esőzéstől nagyon sáros földutakon kellett a mély pocsolyákat kerülgetve utat találnunk. A talajviszonyokat valószínűleg csak a vizekben lepetéző kövér békák élvezték, de mi biztosan nem.
Anélkül, hogy észrevehettük volna, elhaladtunk a Veliky Beskid (Nagybeszkid) és Perejba nevű csúcsok alatt, közben a sötét erdőben találkoztunk egy erdésszel, aki amikor meghallotta, hogy egészen a Pokolbércig megyünk, hietetlenkedve kérdezte, hogy biztos tudjuk-e az utat, és intett, hogy vigyázzunk a villámlással ha viharba keveredünk. Később balról becsatlakozott az útvonalunkba a kárpátaljai és lvivi megyehatár láthatatlan vonala, amely azonban mégsem maradt teljesen láthatatlan, ugyanis pár méter széles helyenként nyílegyenes irtás jelezte a vonalát. Ez egyébként itt már pontoan egyezik az 1920 előtti Magyarország határával, amit ettől a ponttól kezdve nem is hagyunk el egészen a túra végéig.
Az irtást sajnos már meglehetősen benőtték a fiatal fák és az aljnövényzet, így nemhogy könnyebbséget nem jelentett, de néha le is lassított minket. Pedig igyekezni akartunk, mert lassan a délután dereka közeledett, és mi még mindenképpen fel akartunk érni a füves, havasi régiókba ahol szárazabb talajt és nem utolsósorban hangulatos táborhelyeket reméltünk, szép naplementével és napkeltével.
Nem sokáig haladhattunk az irtás mentén, amikor az „U betű” aljára ráfordulva le kellett térnünk jobbra, és egy borzasztó meredek lejtőn leereszkedni éppen csak sejthető csapáson. Lenn az Ung forrásvölgyének fejénél elhatároztam, hogy leszaladok egy kicsit és megpróbálom megtalálni magát a forrást. Egyrészt az Openstreetmap is jelezte, másrészt olvastam valahol, hogy kárpátaljai magyarok szerveztek oda egy kis expedíciót évekkel korábban és elméletileg hagytak ott egy a forrást jelölő emléktáblát. Bár a táblát nem találtam meg, alig kellett valamennyit ereszkednem, hogy több, a hegyoldalból éppen csak csurdogáló eret is felfedezzek. Lehet, hogy ezek csak a szokatlanul nedves tavasznak köszönhették létüket, de akkor is: a gerinchez ennyire közel, pontosan a völgy legvégében, ezek is épp annyira valid forrásoknak számítottak számomra, mint bármelyik. Úgyhogy a küldetést sikeresnek könyveltem el.
Az „U” alsó ívének bal oldali fölívelésénél ott hagytuk az Ung forrásvölgyét és nyugat felé fordultunk egy, a Verhovinszkij-gerinc fő vonalára átvezető, főképp sáros keréknyomokkal szabdalt földútból álló útvonalon. Helyenként nyílt a táj és dél felé elkaphattunk egy-egy kilátást a ránk váró gerincek egyes részleteiből. Később, a fő gerinc legészakibb végén, arra déli irányból kaptatva felfelé elénk tárult egy remek panoráma északnak a lengyel és szlovák határok felé, ahol felismerni véltem a korábbi túraszakaszaink több részletét is.
Oroszút
Majdnem fél hétre járt az idő, mire elérkeztünk a gerincnek a már szinte megszakítás nélkül havasi jellegű szakaszára. Itt vadul fújt a szél és a néhol kiemelkedő kisebb sziklaalakzatokra felállva szinte bele lehetett feküdni, de a hosszú menettől kimelegedve nem fáztunk. Jobbra is, balra is remek kilátások nyíltak a szomszédos völgyekre, az azok alján békésen elterülő falvakra és a nyugati oldalon az azokon túli gerincek szövevényes hálózatára. Innen fentről rettenetesen békésnek és gyönyörűnek tetszett a világ, mint mindig. Azt kívántam, bár tudnánk hetekre elég élelmiszert a hátunkon cipelni.
Nem sokkal ezután véltem először beazonsítani messze-messze előttünk túránk másnapi végcélját, a Pikujt (Pokolbércet):
Mivel kezdett későre járni, már csak pár kilométer további menetet vállalhattunk aznap, így végül megálltunk az egymástól kisebb-nagyobb mértékben törpefenyvessel elválasztott, különálló nagy havasi rétek közül az utolsónak a végében. Ez után már teljesen egybefüggő, árnyék nélküli kopár nyereggé változik a gerinc egészen messze délen a Pikujig (Pokolbércig). Itt állítottuk fel hát a sátrunkat. Az erősödő hideg szélben forrú teával és levessel melegítettük fel magunkat. A naplemente majdnem borúsra sikerült, de végül mégis látványos fénykavalkáddal végződött. Sötétedés után még elbámultuk egy darabig a nyugvófélben levő keskeny holdsarlót, aztán, mielőtt még megfagytunk volna, eltettük magnukat éjszakára a sátrunkba.
Napkelte előtt ébredtem, és míg Tánya tovább aludt, én kimásztam a sátorból és a még beéretlen áfonyamező közepén állva elbámultam, ahogy lassan kivilágosodik az ég alja. Kevés olyan nyugalmat árasztó látvány jut eszembe, mint a magasból letekintve a völgyek legsötétebb bugyraiban megbúvó hajnali köd-tavak mozdulatlansága, felettük a mindent beborító másik nagy tó: az «egy emlék sebességével kivilágosodó»* és menekülő éjszakai égbolt utolsó küszködő csillagaival; kettejük közé zárva pedig az ébredező világ és a madarak első félénk próbálkozásai, hogy hangokkal töltsék meg a teret, mintha éreznék, hogy ezt a csendet megtörni, ezt a pillanatot félbeszakítani nem, csak kellő megfontoltsággal szabad.
* Krasznahorkai László: Sátántangó, 52. old.
A napkelte után nagyon gyorsan felmelegedett a levegő és forrónak ígérkezett a nap. Lementem még a gerinc alatt nem sokkal, az erdő hűvösében eredő forráshoz feltölteni a vízkészletünket, aztán útnak eredtünk. Bő 20 km volt hátra a Pokolbércig, onnan pedig még hosszú ereszkedés Bilaszovica (Bagolyháza) faluig és az országútig.
1100-1300m közötti árnyék és vízforrás nélküli, hullámzó gerincszakaszon vezetett végig az utunk. A Poklbérc előtti legnagyobb csúcsunk az 1309 méteres Veliky Verkh (Nagy-hegy) volt nagyjából félúton. Közvetlen ez előtt a hely előtt szeli át a nyerget az Oroszút-hágó, amit egy nagy kereszt is jelöl. Itt emlékeztetnék, hogy Yamalov könyve szerint a helyiek az egyész hegygerincet Uzsoktól a Pikujig Orosz útnak (Ruszkij Put) nevezik, hogy miért, nem tudom. De ez arra mindenesetre legalább logikus magyarázatot ad, hogy magát a hágót miért hívják így.
A Veliky Verkh után már rendesen szenvedtünk a hőségtől és a tűző napsütéstől. A kilátás végig kiváló volt ugyan mindkét oldalon – különösen a nyugati, kárpátaljai oldalon fekvő völgy kis falvaira – de a vége felé már csak túl akartunk esni az egészen és szedtük a lábunkat ahogy csak tudtuk. Hiába töltöttük fel a vízkészletünket reggel, az már fogyóban volt. A hirtelen, egyik napról a másikra beköszöntő jó idő az esős tavaszból rögtön a nyárba repített minket.
Pokol(bérc)i a lárma
A monoton gyors menet alatt nem sok említésre érdemes dologra tudok visszaemlékezni. Mivel mindig szeretek „térképészkedni”, ha a magasan járok, szórakoztató élmény volt felismerni a kis falusi dácsánkat (ahogy mi nevezük: a romunk) körbeölelő hegylánc keleti oldalát és konstatálni, hogy a fejemben élő modell pontos, hiszen ebből a szögből is egyértelműen felismerem a kérdéses gerincet. Szinte kedvem támadt volna felröppenni és integetni Vaszilnak és Natasának, a szomszédainknak.
A Pikuj előtt nem sokkal motorzaj ütötte meg a fülünket először lentről a keleti oldal völgyéből, majd hamarosan feltűnt kilométerekre mögöttünk egy csapat quados barom. Szomorúan vettünk tudomásul, hogy nem csak a Szvidovec (Fagyalos), a Borzsava (Borzsa-havas) és más helyek nem mentesek ettől a pestistől, de sajnos ez az amúgy igazán nem felkapott gerinc sem. Rendes túrázókkal egész utunk során csak párral találkoztunk és azt is csak a második napon: délelőtt egy későn kelő sátrazó párral, délután pedig egy szembe jövő magányos túrázóval. Ezek a quadosok bezzeg jönnek csoportosan, mert semmi nem tiltja, vagy legalábbis nem akadályozza.
Nemsokára elhúztak mellettünk és egyenesen a Pokolbércre tartottak. Egészen a közvetlen a csúcs alatti sziklás részig mentek, ahonnan a maradék 15-20 méter szintet már kénytelenek voltak gyalog megtenni szegények, mielőtt belekezdhettek az elmaradhatatlan szelfizésbe. Igazán nagyszerű sportteljesítmény, gratuláltam magamban.
Jó fél órával utánuk mi is megérkeztünk. A karakterisztikusan hegyes sziklacsúcson kevés hely van, külünösen ilyen nagy és nem oda való társasággal megosztva. Gyorsan körbenéztünk, megettük a csúcscsokinkat és hamarosan elindultunk lefelé az ÉK-i oldalon. Lefele menet leglább nyugodtan, zavaró tényezőktől szabadon gyönyörködhettünk a kilátásban.
A Pokolbérc a Verhovinszkij-gerinc végpontja és a csúcs első mintegy 300 méternyi esése brutálisan meredek, térdgyilkos. Ez a sziklás meredély adja a Pokolbérc jellegzetes karakterét, ami messziről látszik és jól felismerhetővé teszi a Borzsa-havasból vagy tiszta időben akár még messzebbről is. Nyilván a magyar nevét is a barátságtalan, baljós alakjáról kapta a hegy.
A meredek szakasz fokozatosan egy elviselhetőbben lejtő erdős hegygerincbe megy át, amely ívesen, a vége felé már K-DK felé haladva ereszkedik le Bilaszovica faluig. Az erdőhatár alatt kilátás csak elvétve akad.
Ekkorra kegyetlenül elfáradtunk, kiszáradtunk és leégtünk, így alig vártuk, hogy megérkezzünk. A faluba leérve muszáj volt betérnünk a kis vegyesbolt/kocsma kombóba (ami kárpátalján jellemző falusi vállalkozás) meginni egy jó hideg kvászt és rehidratálni magunkat egy kicsit. Egyúttal megkérdeztük, van-e így vasárnap estefelé még busz legalább Munkácsig. Sajnos csak reggel – tudtuk meg.
Nyomorból luxusba
Kisétáltunk hát a főútig és stoppolni kezdtünk. Mivel épp csak 1-2 kilométrel a megyehatári elleőrzőpont előtt voltunk, itt nem sok hajlandóságot mutattak az autósok a megállásra és utasok felvételére. Későre járt, és gyakorlatilag ránkesteledett, mire feladtuk. Nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk az út fölötti kaszáló egy sík pontján a magas fűben leverni a sátrunkat a már majdnem beállt sötétségben, miközben szöcskék és más rovarok seregeit riasztottuk fel a matatásunkkal és a fejlámpánk fényével. Kevés ilyen nyomorult táborhelyem volt életemben – egész éjszaka zúgott mellettünk a főképp kamionokból álló forgalom, de már nem volt erőnk jobb sátorozóhelyet keresni. Úgy dőltünk ki, mint a cövek.
Kora reggel ekaptuk az első kis bádogdoboz méretű buszt Ungvárra, ahol a több órás, borzasztó kényelmetlen zötykölődés után egy Perecsenyi buszra átszállva gurultunk végig az Ung mentén célunkig. Tánya ekkorra már újra kidőlt és aludt. Én is félálomban zötykölődtem, néha szétnézve és egykedvűen regisztrálva az álomszerű képeket. Először a szemközti ülésen ülő, mélyen, tátott szájjal álomba merült fiatal fickó orrából ruganyosan lefele ereszkedő, majd ismételten többször visszarugózó hosszú, elasztikus takonycsík indította be az amúgy takaréküzemmódban lévő gondolataimat, hogy ez azért mégis, hogy lehetséges? Másodszor, amikor egy mikroalvás után felemeltem a szemhélyamat, az itt viszonylag mélyen alattunk futó Ung naptól szikrázó felszínén akadt meg a szemem, pontosabban nem is a felszínén, hanem a sekély, köves folyómedren még csak nem is keresztül, hanem a közepén, hosszában közlekedő, egyetlen fehér ló húzta, kalapos cigány hajtotta szekéren, és elgondolkoztam, vajon álmodok-e.
A megérkezésünk szerencsére nem álom, hanem hamarosan beköszöntő valóság lett, és garantálom, hogy soha nem örültünk még annyira annak a még a mi igazán rugalmas sztandardjaink szerint is nyomoróságos odúnak, amit havi 20 ezer forintnak megfelelő összegért béreltünk, és ami három hónapon keresztül a hosszú, télies tavasz alatt ideiglenes otthonounkként szolgált Perecsenyben.
Szerencsés volt, hogy ilyen pozitív érzésekkel sikerült elválnunk ettől a helytől, ugyanis már május 29. hétfő volt: erre a napra délutánra beszéltük meg a főbérlővel a beköltözésünket új ungvári albérletünkbe, ami viszont a legjobb helynek bizonyult, ahol valaha laktunk, és őszintén azt kívánjuk, bár sose költöztünk volna ki onnan, mert „akkoriban minden jobb volt”.
