Túraszakasz: Csontos (Kostryna) – Határhegy (Zahorb)
Táv: 19,5 km
Szint: +1004 m, -918m
Emberi lények: 3 fő (ottjártunkkor, hegyi szakaszokon)
Az igencsak korán kelő nyári nap még nem bukkant fel a Csontost körülölelő hegyek mögül, amikor menetkészen, hátizsákjainkat vállra véve elhagytuk az éjszakai szállásunkat, és elindultunk vissza Sóslak irányába, ahol a piros jelzésről letrétünk.
Az országúton még abszolút semmi forgalom nem volt, és csendben menetelve, a természettel együtt ébredeztünk a hűvös hajnali levegőn. Az Ung túlpartján elterülő mezők fölött reggeli pára lebegett.
Csontos határától bő egy kilométerre, a folyó fölött átívelő drótkötél híd közelében újra elértük a piros jelzést. Innen még kétszáz métert kellett az országúton megtennünk, ahol egy (kivételesen) jól jelzett ponton az ösvény letért jobbra, és egy erdő széli forrás közelében hegynek felfelé haladva bevágott a még mindig félhomályos lombkorona alatti sötétségbe. A homályból egy ponton egy leszegezett tekintetű, látszólag a fák alatt céltalanul bóklászó férfialak ködlött fel. Az egész akár egy zombi-film jelenete is lehetett volna, de mint kiderült, csak egy gombászó helyi volt az. Rövid párbeszéd következett, mely során a férfi megkérdezte, találtunk-e gombát. Nem találtunk. Úgy tűnik, túl hideg van még nekik – vonta le a következtetést, mi pedig egyetértve tovább áltunk.
Még mindig elég hűvös volt, de lassan kezdett rendesen kivilágosodni az erdőben is. Durván kétszáz méter szintemelkedés után az ösvény ellaposodott, és az erdő bal felől, az alattunk elterülő Domafalva (ukr. Domashyn, Домашин) irányában fel-felszakadozott. A famentes területeken főleg takarmány szénaként hasznosított mezők voltak a klasszikus, csúcsos tetejű kárpáti szénaboglyákkal, de egy-két megművelt parcella is akadt közöttük. A falut nem sikerült megpillantanunk, de hallottuk a közelségét kutyacsaholás, kakaskukorékolás, fejszecsattogás formájában.
Nem sokkal később egy jelentősebb szakaszon eltűnt balra az erdő, és innen már szép kilátás nyílt Domafalva völgyére és a falu utolsó házaira. Előttünk magasodott a 971 méteres Domafalvi csúcs, amelyet az ösvény 6-700 méteres magasságban körbejár, de nem megy fel rá.
A széles mezőt jobbról határoló erdő szélén egy sátorozó pár épp akkor bújt elő egy kis reggeli nyújtózkodásra. Ők voltak az első túrázók, sőt a gombászó férfit leszámítva az első emberi lények, akikkel az eddig a túra során Kisberezna óta találkoztunk, leszámítva persze a lakott területeken áthaladó részeket.
A Domafalvi csúcsot megkerülő szakaszon két ponton elég nehezen követhető a jelölés. Ezeket pirossal megjelöltem az alábbi képeken.
Az első alkalom szinte rögtön a nyílt mező elhagyása után következett. Itt csak szimplán ritkák voltak a jelzések. A második eset később, a hegy túloldalán történt, itt a szokásos ritka felfestések mellett a nagyon sűrűn benőtt ösvény is közrejátszott – néhol az is bizonytalan volt, hogy egyáltalán ösvényen járunk-e még. Egy tisztásra érve pihenőt tartottunk és a térképet tanulmányoztuk, de hamarosan észrevettük, hogy
tömegével hemzsegnek a fűben és rajtunk is a kullancsok,
így miután megszabadultunk tőlük, gyorsan továbbálltunk. Szerencsénkre a tisztás északkeleti oldalán a sors bedobta a mentőmellényt az egyik fa törzsén már narancssárgára fakult, de ettől függetlenül jól kivehető piros sáv formájában.
Újabb másfél kilométeren át komolyabb szintváltozások nélkül haladtunk a következő hegygerinc felé sűrű, sötét, érintetlen bükkerdő mélyén. Innentől mind az ösvény minősége, mind a jelzések jók voltak.
Ez után a szakasz után felemelkedtünk az addigi 750 méter körüli magasságról egy újabb, a szlovák határ felé tartó gerincre, és nyugat felé fordulva eleinte a jobb oldalunkon a sziklássá váló hegygerinc alatt, vele párhuzamosan sétáltunk. Szinte karnyújtásnyira a jobb vállunk fölött érződőtt a gerinc, de csak később értünk fel a tetejére, amely egészen a szlovák határon fekvő, 1090 méteres Sztinka (szlov. Stinská, ukr. Стинка) csúcsig fokozatosan emelkedik. Itt már sokszor felszakadozott az erdő, és a szélesebb rétekről nyílt egy néhány szép kilátásunk többek között a Lengyelországi Tarnicára, amely látványos, foghíjas sziluettjével és 1346 méteres magasságával a Lengyelország délkeleti kis nyúlványába beékelődőtt Besszádok meghatározó hegycsúcsa.
A szlovák határ már kevesebb, mint egy kilométerre volt, amikor az eddig egyenesen felé tartó ösvény ismét észak felé fordult, Sztuzsica irányába. Innen csupán egy rövid kitérő a Knyahinya meteorit becsapódási helye, amelyet érdemes útba ejteni, ha már idáig felkapaszkodott az ember.
1866 június 9-én estefelé az akkori Ung vármegyei Knyahinya és a környékbeli falvak lakosai hangos robbanásra és látványos égi jelenségre lettek figyelmesek, amint egy fél tonnás meteor felrobbant a falu határa fölé emelkedő Sztinka csúcsa felett, és mintegy 1200 darabra hullva lezúdult a környező hegyvidékre, beterítve apróbb törmelékkel Knyahinyát és a közeli falvakat. A meteor a mai Szlovákia felett, Lipótszentmiklós környékén lépett be a légkörbe látványos tűzcsóva kíséretében, és 220 km-en át utazott Ung vármegyei becsapódási helyéig, miközben eredeti, 1300-1400 kg-os becsült tömegének többségét felemésztette a hő. Tömege felrobbanásakor 500 kg körül lehetett, ezzel pedig a mai napig a Közép-Európa területén megfigyelt legnagyobb méretű meteorit. A legnagyobb, 280 kg-os darabjára a falutól 8 km-re, a Sztinka gerincén találtak rá 2 m mélységben, és ma is megtekinthető bécsi természettudományi múzeumban. A Magyar Nemzeti Múzeum rendelkezett a második legnagyobb, 46 kg-os darabbal, amelyet annak idején 750 Ft-ért vásároltak meg ungvári tulajdonosától, ám ez sajnos az 1956-os forradalommal járó felfordulás alatt egy tűzvészben megsemmisült. Az elhíresült eseményre megemlékezendő Knyahinya falut az 1900-as évek eleji magyar helységnév-rendezés alkalmával hivatalosan Csillagfalva névre keresztelték át, a nevet azonban magyar lakosság híján, mint sok más kárpátaljai település, csak térképeken viselte, és ott is csak pár évig az első világháborút lezáró békeszerződés jól ismert következményei miatt.
Forrás: Wikimedia Commons
A meteorbecsapódás helyszínétől (magasság: 964m) keleti irányba eltávolodva az út a rossz térdűek bánatára agresszíven ereszkedni kezd, és csak 650 méter környékén normalizálódik a helyzet. Innentől egyre szélesebb és kitaposottabb ösvényen, később erdei úton haladtunk lefelé, mígnem 450 méteren elértük az erdő szélét, és a fák közül kitekintve elénk táruló széles völgy alján megpillantottuk Sztuzsica (ukr. Stuzhytsya, Стужиця) szétszórt házait. Innen nézve a balra húzódó hegyvonulat már Szlovákiában van, míg a szemközti hegygerinc tetején a lengyel határ húzódik. Maga Sztuzsica a mára összenőtt és hivatalosan is egyesített Pakakófalu és Patakújfalu közös neve. Korábban, az 1903-as magyar helységnév-rendezés előtt Ó-Sztuzsica és Új-Sztuzsica néven jelölték őket a térképek. A falvak egyesítése miatt ma már nem lenne egészen pontos egyik magyarosított nevet sem használni, így a mai Magyarországon kiadott többnyelvű térképek nem is teszik, hanem a mai ukrán nevével megegyező, hucul eredetű Sztuzsica (jel. hideg, fagy) néven jelölik. Magyar lakosság a falvakban egyébként csak elvétve volt (1910-ben összesen 14 fő).
Mielőtt leballagtunk volna a faluig, még szemügyre vettük az erdő szélén, a fák közé rejtve talált magaslest, amelyről aztán a benne talált papírok alapján kiderült, hogy katonai objektum, és a légi forgalom megfigyelésére, repülők felségjelzéseinek beazonosítására használják. Személyzetnek viszont nyoma sem volt, így nem volt senki, aki elzavarjon minket.
Az erdőt elhagyva földutakon, szántóföldek és kertek mentén értünk be Sztuzsicába a forró délutáni napsütésben. Nem volt nagy mozgás, bicikliző gyerekeken kívül alig láttunk néhány lelket. Idilli vasárnap délutáni hangulat volt. A hosszú falu gerincét képező Sztuzsica (mai ukrán nevén: Uh) patak fölött átívelő fahíd alatt bogarakra vadászó, kéklő hátú füsti fecskék röpködtek.
Az egykori Patakújfalu „központjába” érve megpillantottuk a falu fő nevezetességeit: az öreg tölgyeket. A túráról informálódva korábban olvastam róla, hogy a falu egy pár rendkívül öreg tölgyfával büszkélkedhet, ami persze érdekesen hangzott, de élőben látni egy ilyen óriást egészen más. Lenyűgöző élmény, ami csak fokozódott, ahogy közeledtünk hozzá.
A tölgyek egy domboldalon helyezkednek el. A legöregebb, 1100-1200 évesre becsült „Nagypapa Tölgy”-nek nevezett faóriás áll legalul, a templom közelében. Tudomásom szerint ez hivatalosan is Ukrajna legöregebb fája. Érdekes lenne tudni, hogy az egykori Magyarország fáinak viszonylatában milyen helyen végezne. Mérete egyszerűen lenyűgöző: törzsátmérője mintegy 3 méter, kerülete 9,1 m, magassága 30 m, és törzsének térfogatát 40 köbméteresre becsülik.
Valamivel feljebb egy másik, haldokló, belülről már teljesen kiüregesedett, de még mindig zöldellő és szintén ezer év fölötti matuzsálem görnyedezik. Ezen túl még egy pár fiatalabb, de szintén gigászi tölgy áll elszórtan a domboldalon.
A domb alján elhelyezett információs táblán kívül a hely szinte abszolút nincs kiépítve turisztikailag, sőt, a tölgyek organikus részei a falunak – többségük valakinek a kertjén belül, hevenyészett kerítések mögött helyezkedik el. Bizonytalankodásunkat látva egy idős néni jött oda magyarázva, hogy menjünk csak bátran, nyissuk azt a kaput (és helyettünk ő maga nyitogatta nekünk a szomszédai kapuit), menjünk csak be, és nézzük meg bátran, és nézzük csak meg amazt a tölgyet is arra fent…
Ez az egyszerűség, puritánság az egyik dolog, amit leginkább szeretek Kárpátaljában. Néhol az ilyen csodák, mint ezek a tölgyfák is, még ma is beilleszkednek a hétköznapokba, nem ereklyeként körülvett tárgyak hanem környezetük részei. Senki nem szed belépőt, nem árul szuveníreket, nincsen minden „elturistásodva”. Találkozni persze az ellenkezőjével is bőven, de akadnak ilyen eldugott kincsek is. Kicsit aggódok, hogy mi lesz, ha egyszer Ukrajna jobban kinyílik a világ felé, de hálás vagyok, hogy én legalább most élek itt, és megtapasztalom mindezt.
Hosszú időt eltöltöttünk a tölgyek körül, de végül el kellett indulnunk, mert még nagy gyaloglás várt ránk az Ung-völgyi főútig, ahonnan jobban volt esélyünk visszastoppolni Kosztrináig, az autónkig. Máskülönben maradt volna a gyaloglás visszafelé. Az este pedig a nyárderéki hosszú nappalok ellenére is közeledett.
Sztuzsica főutcáján (és jóformán egyetlen utcáján) dél felé haladva szinte végig a patak mentén vezetett az út. Az falu szinte végeérhetetlennek tűnt. Közepétől a földutat a Kárpátalján megszokott kátyús, foltozott, de aszfaltozott út váltotta fel. Menet közben kitértünk a patak túlpartján fekvő elmaradhatatlan II. világháborús győzelmi emlékműhöz a faluház és az egykori kultúrház közelében.
A szobor szebb napokat is megért: a betűket már lemosta róla az eső, a katona jobb kezéből pedig, akármi is volt az (zászló? sarló? kalapács?), már hiányzott, amit tartott. A csillag azonban még – micsoda szerencse – büszkén állt az emlékmű csúcsán, igaz, csak szürkén, nem vörösen. Nem kizárt, hogy azóta már ez is az ukrán dekommunizációs törvény áldozatául esett, bár őszintén megvallva én kétlem, hiszen ki a fene járna erre, hogy észrevegye. A helyieket kötve hiszem, hogy érdekli, vagy érdekelte valaha is.
Ezt leszámítva eseménytelenül, mondhatni unalmasan telt a Határhegyi (ukr. Zahorb, Загорб) útelágazódásig hátra levő 5 km. Itt letértünk a piros jelzésről, és Határhegyi bal kanyar helyett egyenesen továbbhaladtunk Malomrét (ukr. Zsornava, Жорнава) felé, hogy elérjük a főutat. Malomrét az Ung-völgyi főút mentén elhelyezkedő kis település, egyike Kárpátalja Trianon után létrejött helységeinek, így a trianoni nagy vörös térkép pl. fel sem tünteti, területét Határhegyhez tartozónak jelöli, amihez egyébként közigazgatásilag a mai napig tartozik is.
Végül naplementéhez közeledve sikerült felvetetni magunkat stoppal valahol Zsornava külső határában, ameddig az aszfalton való hosszas gyaloglástól alaposan elfáradt lábainkon eljutottunk. Nemsokára a saját autónkban ültünk és röviddel sötétedés után vissza is értünk Ungvárra egy jól megérdemelt pihenésre hétfő reggeli munkakezdésre.
A túra útvonala és magasságprofilja:
