Túraszakasz: Oroszmocsár (Rusky Mochar) – Csontos (Kostryna)
Táv: 8,3 km
Szint: +435 m, -716m
Emberi lények: 0 fő (ottjártunkkor, hegyi szakaszokon)
Az alábbi letölthető nyomvonal tartalmazza a Kisberezna-Oroszmocsár szakaszt is.
2016 májusa mozgalmasra sikerült. Becsúszott egy hosszabb magyarországi hazalátogatás és egy több napos, kacifántos visszatérés Ungvárra, finoman szólva nem éppen a legoptimálisabb, de annál érdekesebb útvonalon: Kolozsvár, a Tordai-hasadék és a Gutin-hágó érintésével.
Mindezek után a nagy kárpátaljai túránk kalandos első szakaszának elmaradt részére csak június elején kerülthetett sor. Akkor viszont úgy döntöttünk, hogy tartunk egy három napos hosszú hétvégét, és ezalatt teljesítünk a túrából annyit, amennyit tudunk és jól esik. Péntekre szántuk az első túraszakaszból elmaradt 8,3 kilométert, afféle bemelegítésként.
Ezúttal Nagyberezna központjában parkoltuk le a kocsit, és azt terveztük, hogy ott is marad három napig, amíg a hétvége után vissza nem stoppolunk idáig.
Ugyan az Oroszmocsár (ukr. Rus’kyi Mochar, Руський Мочар) felé vezető útnak az a szakasza, amely a legközelebb esett ahhoz a ponthoz, ahol legutóbb abbahagytuk a túrázást, még legalább 6-7 kilométerre volt innen, mégsem akartuk azon az isten háta mögötti helyen hagyni a járművet – egyrészt Nagyberezna főutcáján jobban szem előtt volt, másrészt úgy sejtettük – okkal – , hogy visszajutni is könnyebb lesz így hozzá.
De mivel a 6-7 kilométeres országúti gyaloglással sem akartuk feleslegesen tölteni az időt, úgy döntöttünk, taxival jutunk el a kiindulási pontunkra. Egy megszólított helyi készségesen segített Tányának, még fel is hívta nekünk egy taxis ismerősét, és 15 perc múlva már a Ladában (mi más is lett volna!) ülve hallgattuk a sofőr sztorijait. Én ugyan jóformán semmit nem értettem, de időnként felkaptam a fejem egy-egy ismerősen csengő, a helyi nyelvbe beépült magyar szóra.
Ilyen szavak pl. a kutya, macska, város, cimbor(a). Ezekre Tánya korábban értetlenül széttárta a kezét, amikor egy évvel korábban Kárpátaljára költöztünk , és még mielőtt Magyarországon is huzamosabb időt töltött volna. Van, hogy az eredetihez csak hasonló, de nem megegyező jelentéssel használják a magyar verziót, mint pl. a „nincs”: ez kontextusban leginkább a „semmi” szónak felel meg. A kisebb hegyi települések is kihívást okoztak, rendszerint minél kisebb, elszigeteltebb helyre mentünk, annál inkább érthetetlen volt Tánya számára, ahogy beszéltek. Persze azért a nyelv fényévekkel közelebb áll a tiszta ukránhoz, mint a magyarhoz. De először ő sem volt sokkal kevésbé tanácstalan, mint én, miközben a helyieket hallgatta.
A rövid taxizás után (amiért kb 350 Ft-nak megfelelő grivnyát fizettünk) felkerekedtünk, és még mielőtt elindultunk volna hegynek fel, hogy megtegyük azt a pár száz métert, ami elválasztott minket a túraútvonaltól, úgy döntöttünk, megnézzük, mit rejteget a szintén pár száz méternyire kezdődő eldugott hegyi falu, Oroszmocsár. Mint azt a következő fél órában tapasztaltuk, nem sok mindent. Csak csendes hegyi nyugalmat és egy nem túl impresszív templomot, amely semmiképp sem vetekszik a Kárpátalja sok eldugott hegyi falujában még szerencsére bőségesen fellelhető, több száz éves fatemplomokkal.
* A képek rossz minősége egy adatvesztésnek köszönhető. Sajnos ez van.
Az Oroszmocsári kitérő után visszatértünk ahhoz az Y elágazáshoz, ahol legutóbb letértünk a piros jelzésről, de útközben az erdő sűrűje előtt még útba ejtettünk néhány erdei szamóca bokrot.
Rövidesen elkezdtük utunkat az eleinte enyhe, majd egyre meredekebb, de széles és jól járható földúton, amelyet láthatóan a komolyabb terepjáró képességekkel rendelkező járművek is használtak időnként. Mindez éles kontrasztban állt az előző szakasz járatlan és olykor járhatatlan útjaival.
700 méteres magasságban az út egy rövid időre majdnem vízszintesbe ment át, de csak hogy nemsokára megint 200 métert emelkedjen meglehetősen meredeken.
A lombhullató erdőt itt-ott már felváltották az óriási, nyílegyenes törzsű fenyők amint egyre feljebb kapaszkodtunk az 1017 méteres Javirnyik (Iharos) egyik alacsonyabb mellékcsúcsa felé. A túraösvény nem megy fel a tényleges csúcsra, pusztán átvág a több kilométer hosszan elnyújtott hegytetőn durván 930 méteres magasságban, és a hegy egy északi nyúlványának hátán szépen lassan visszaereszkedik az Ung völgyébe, amelyből Nagybereznánál felemelkedett. Az út elvonul viszont a csúcs közelében levő turistaház mellett. Ott jártunkkor ez épp felújítás alatt állt.
A hegytetőn egy ideiglenes útitárs: az alábbi képen látható barátságos kutya is hozzánk szegődött.
Az Iharos tetején levő rövid szakasz fokozott körültekintést igényel. A jelzések ritkák és nehezen értelmezhetőek. Sokat bolyongtunk emiatt, egy ponton pedig teljesen összezavarodtunk, önhibánkon kívül. Az addig jól járható ösvényről piros nyíl mutatott balra a rendkívül sűrű – azon a ponton szinte átjárhatatlan – aljnövényzetbe. Kerülnünk kellett, hogy intuíció és az OpenStreetMap segítségével végül újra rátaláljunk az „útra” az erdő sűrűjében, talán 50 méterrel arrébb.
A lassan süllyedő hegynyúlványt magas bükkös borította 40-45 méteres fákkal, amelyek alatt az ösvény halovány és rossz állapotú, de még járható volt. A túrajelzések épphogy csak kellő közönként követték egymást ahhoz, hogy el ne veszítsük. Sok régen kidőlt, korhadt, gombákkal borított fa állta utunkat. A kutya egész sokáig követett minket lefelé az egyik ilyen kidőlt fatörzsig, és mellső lábaival rajta támaszkodva még sokáig nézett utánunk a törzs mögül, mielőtt feladta és visszafordult volna.
A keskeny hegynyúlványon haladva helyenként, egy-egy kidőlt bükkfa csoport nyílásán át nyílt némi kilátásunk északkelet felé további erdővel borított, hullámzó hegyekre, és Kosztrina néhány házát is elkaphatta a tekintetünk.
Hosszas ereszkedés után elhagytuk a bükköst, a fák és bokrok lassan megnyíltak, és füves, virágos mező vette át a helyüket. Előttünk szép kilátás nyílt az Ung völgyére, és a túloldalán az utunk következő szakaszát jelentő hegyvonulatra.
Ebben az idilli nyári környezetben sétáltunk le a folyóig, ahol egy ingatag drótkötél hídon átkeltünk a túloldalra a Nagybereznai szakaszhoz képest itt meglepően széles Ung fölött.
A túloldalon levő vasúti síneken éppen odaérkezésünkkor suhant el az elektricska, a poszt-szovjet térben klasszikus elővárosi vonat, amit én manapság „időgépnek” nevezek kinézete, és a rajta megtapasztalható élmények miatt. Akkor és ott azonban még mit sem sejtettem, hogy ez a Munkácstól Ungváron át az Uzsoki-hágó túloldaláig csigalassúsúggal közlekedő gépcsoda milyen fontos, már-már köldökzsinór-szerű szerepet játszik az Ung völgyének életében. Sok mindent megláthat, de legalábbis megsejthet a hegyek mélyén eldugott kis falvakban élők mindennapjairól az, aki vállalja egyszer a sok órás megpróbáltatást. De ezzel talán majd egy külön bejegyzésben foglalkozok egyszer…
A síneken túl rögtön belebotlottunk a Sóslak – Csontos (Szil – Kosztrina) országútba. Ettől a ponttól balra haladva az úton a túraösvény pár száz méter után ismét beveti magát a hegyekbe, hogy mintegy 15 kilométerrel arrébb már a lengyel-szlovák-ukrán hármashatár közelében, Patakújfalu ezer éves tölgyeinél lyukadjon ki.
Mi azonban erre a napra ennyit terveztünk, így ehelyett jobbra indultunk el az úton, hogy megtegyük a Kosztrináig és ottani szállásunkig hiányzó pár kilométert.
A település határában üzemelő minimalista kocsmánál/vegyesboltnál elfogyasztott, jóleső hideg kvasz után, még útba esett a falu 1703 és 1761 között épített, rendkívül helyes kis fatemploma, amelyet Kelet-Galíciából szállítottak ide, ami annak idején különösen szép feladat lehetett. Természetesen megtekintettük, és nem bántuk meg.
Szintén a szállásunk felé tartva fedeztük fel az alábbi gyöngyszemet:
Maga a szállás jócskán túltett azokon a várakozásokon, amelyeket egy ilyen, egyébként tényleg provinciális, isten háta mögötti faluval szemben támasztottunk. Aki kicsit is ismeri a kárpátaljai főbb turisztikai célpontoktól félreeső helyi viszonyokat, tudja, miről beszélek. Ez azonban kellemes meglepetést nyújtott – nem mintha egyébként bántunk volna bármit, amíg fedél van a fejünk fölött. Főleg 1000 Ft/fő/éj körüli áron. Még a tyúkokból frissen kipottyant tojásokat is kaptunk aprópénzért, sőt friss zöldségeket is a kertből (ingyen). Mint utólag meglepetésünkre kiderült, a szálláshelynek honlapja is van, nem is akármilyen: a kostrino.com domain név felett ez a hely rendelkezik. 🙂
A hely nyugtató jellege miatt úgy döntöttünk, másnap pihenőnapot tartunk, és maradunk még egy éjszakát. Úgyhogy szombat reggel visszastoppoltunk Nagybereznába (nem kellett sokat várni fuvarra) és felszedtük az autót. Nagybereznából visszafelé megálltunk a Kosztrina előtti faluban, Sóslakon (régi magy. Szolya, ukr. Sil, Cіль) , amely szintén büszkélkedhet egy 18. századi fatemplommal amelyet, akárcsak a Csontosit, 1703-ban építettek, mégpedig az épphogy csak az Uzsoki-hágó túloldalára eső Szjánkiban (ukr. Сянки), ami mellesleg ma az Ung-völgyi elektricska végállomása. Onnan 1834-ben szállították át Sóslakra. Ezekről a fatemplomokról egyébként érdemes tudni, hogy olyan gondosan megmunkált, tökéletesen illeszkedő faelemekből állnak, hogy általában kapcsok és szögek nélkül vannak összerakva. Valószínűleg ezért is voltak ilyen jól mozgathatóak.
A templom körüli kertben egy régi magyar síremléket is találtunk. A Wikipedia szerint Sóslaknak Trianon előtt 530 fős, többségében ruszin lakosa volt, de e mellett jelentős magyar kisebbség is élt it, amit azonban nem számszerűsít. Bátorkodtam utánajárni a trianoni tárgyalások magyar delegációjának vörös óriástérképén, mely szerint ez 50 főt jelentett az 530-ból. Jelentősnek épp nem nevezném, bár tény, hogy százalékban kifejezve 9%.
Ugyanitt egy idős néni meglehetősen közvetlen kérdéssel kezdeményezett társalgást Tányával, tudniillik „ugyan szaglik-e a férje lába”? Kissé sajnálkozva vette tudomásul az elutasító választ, mert arra az esetre, hogyha mégis, hogy hogy nem épp lett volna kéznél egy pár friss mentalevele a problémára, pici pénzért…
Sóslak után, kihasználva az autó nyújtotta előnyöket, elkirándultunk egészen az Uzsoki-hágóig, amelynek környéke gyönyörű, végtelenül békés táj. De mivel később a gyalogos túránk is érinteni fogja, ezúttal eltekintek a részletek és képek közlésétől, hiszen úgyis sorra kerül majd a maga idejében.
A hosszú kirándulós nap után jólesően pihentünk meg a szállásunk verandáján a naplemente előtti fényekben fürdő, cseppet sem a drámai bérceikkel kitúnő, de kellemes, békés látványt nyújtó hegyeket nézegetve, miközben a táj szép lassan, az utolsó elektricska kürtjének szertefoszló zenei aláfestésével elcsendesedett.
Másnap pirkadatkor készen álltunk egy újabb – ezúttal nagyobb – túrázásra.
A fenti letölthető nyomvonal tartalmazza a Kisberezna-Oroszmocsár szakaszt is. A kettő együtt képezi a túra (általam önkényesen kijelölt) első szakaszát, amely egy teljes nap alatt kényelmesen teljesíthető egy tapasztalt túrázó számára megfelelő időjárás esetén.
